2015. január 28., szerda

Lovagok a Menzán

A Menza kiötlői jó ötletnek vélték, hogy a kapitalizmus korában felidézik a hetvenes éveket, legalábbis, ami a dizájn és az elnevezést illeti. És nyilván rettentő viccesnek hitték azt a diszkrepanciát, amely így kialakult a szabadverseny korában. Miközben e már-már kultikus Liszt Ferenc téri intézménybe belépve az 1976-os Garzon étterem jut első pillanatban az eszükben. De ne tessék megijedni, természetesesen szó sincs időgépről, meg effajta modern csudákról. Csak egy belsőépítészi tréfáról - semmi többről.
Mert a Menza alapvetően egy jó és kedélyes hely a kétezres évek második évtizedéből. Igyekszik tartani  a színvonalat az amúgy le-lecsúszó Liszt Ferenc téren.
Ezért is határoztuk el Bétával, a gizellatestű budai úriasszonnyal, hogy megvizitáljuk ismételten a helyet, hogy ugye menü szempontból. Mert egy gizellatestű budai úriassszony nem dugja be fitos orrocskáját csak úgy akárhová, még akkor sem, ha pirosra csípte a dér.
Szóval, gyerünk Béta. Ne kéresd magad. A Menza bejáratánál kedves hölgy fogad azzal a hírrel, hogy pár percet várnunk kell, mert telt a ház. De addig álldogáljuk csak ott oldalt, mindjárt szól, méghozzá név szerint, mert gondosan felirja egyikük - na, persze ez sem én vagyok - keresztnevét.
És tényleg, alig telik el kétropinyi idő, már szól, is, hogy a Béta kisasszonynak elkészült az asztala. Ennyi.
A heti menü kikészítve. Tárgynapunkon egy kifejezetten finom húslevest ajánlanak,méghozzá palacsinta-tésztáva, amelynek csak pár fokkal kellene melegebbnek lennie, hogy tökéletesenek lehessen mondani. Zöldség és hús - ahogy az kell. Az adag méretére sincs panasz.
(Sőt, még arr sem, hogy kapunk egy-egy pohár vizet ajándékba. Egyrészt ezért mindenütt plussz pontot adunk, másrészt később még kiderül, hogy ennek lesz szerepe.)
Hamarosan érkezik egy grillcsirke, és hozzá bulgur. A sült csirke az ugye sült csirke, itt általában nem sok helye marad a játékos fantáziának. Itt is csak annyi, hogy úgy megsózták, hogy csak na. Most nem sütjük (sütjük! -fel tetszettek figyelni a szóviccre?) el a régi, és ilyenkor obligát tréfát a szakács szerelmi életéről. Mert az pont senkit sem érdekel. El van sózva alaposan, de legalább tudjuk máris, minek van az a nagy pohár itt tele egy uszodányi vízzel kikészítve nekünk.
Mindezekkel együtt a Menza ilyenkor sem rossz hely. Mert ugyyan bár tömeg van, várni kell, nem elég meleg a leves, sós az étel - dehát ez egy menza. De nem ez a Menza, amelyik ilyenkor is megőriz valamit a hétvégi vagy az esti méltóságából. Talán a pincérek eleganciája, ahogy jó étvágyat kívánnak és rádmosolyognak, vagy a tudat, hogy máskor nem 1.100 forintértkedvesek, hanem ennek a többszöröséből, a fene tudja.
Meg is jegyzi Béta, hogy itt a lazacsteak is igen finom - de persze az drága. Ezért lazacot falni gazdag palikkal kényszerül idejárni - még szerencse, hogy a gizellatestű mindig tud magának választani étvágyához illő lovagot. Így élünk hát, menüről lazacra.


Menza, Liszt Ferenc tér


Só az már nem kell hozzá

2015. január 22., csütörtök

Zöldséges vérszívó

A sárkányoktól természetesen nem félünk. Ahogy azt is tudjuk, hogy boszorkányok nincsenek. A vérszívó vámpírokat könnyed kézzel gúnyoljuk ki.  Ettől függetlenül állandó jellegű tettestársunk, Béta a gazellatestű, társaságát ezúttal is nélkülözni kényszerültünk. Úgyhogy egyedül merészkedtünk le a vérszívó, azaz a Dracula nevű egység gyomrába. Miközben Béta, a gazellatestű éppen feladta az utolsó reményt. A postán, borítékban.
De minek is szaporítsuk a szót, amikor itt járunk a turisták szakszerű és alapos megkopasztására szánt kerületben egy macskairamodásnyira a székely zászlóval ékesített főkocsma mellett. A Széchenyi utca eddig kevéssé volt ismert kulinárisan értelmezhető helyeiről, bár kétségtelenül, az utóbbi időben, mintha… De ne szaladjunk előre. Egyelőre ezt az egyfejűt vizsgáljuk meg.
Délután fél hármat  üt el a nagy óra, amikor leereszkedünk a lépcsőn az egészen étteremkülsejű, olyan késő kilencvenes évek divatja szerint készült helyre.  Egy lélek se, de ebből se vonjunk le következtetést.
Az asztalokon ott a menü étlapja, ezért dicséret jár. Mert hiába írják ki pl fekete táblára a bejáratnál, mire leülök, én már el is felejtettem. És vizuális típus lévén az sem elég nekem, ha gyorsan elhadarja a pincér.
Ráadásul, ha jól értjük( óh, hol vagy ilyenkor Béta?) akkor ez heti menü, három levessel, nyolc főétellel és jópár körettel. Ezekből lehet a héten válogatni 950.- HUF- os áron, de aki befizet, annak már csak 850.
Nem beszélve arról az édes-mézes megjegyzésről a lap alapján, amely szerint, ha a törzsvendégnek valami másra fájna a foga, (Bétaaaa!) akkor azt menü árban elkészítik neki, ha „lehetőségeink engedik”.
Az ilyet már szeretjük.
Hamarost ott a csálinger és arra a javaslatunkra, hogy egy gulyáslevest hozzon – meglepett hangsúllyal megjegyzi, hogy valamiért ma mindenki azt kéri, úgyhogy az már nincs. De ajánl helyette egy zöldségkrémlevest, ami nem is szerepel a felsorolásban.
Aztán habozunk a tengeri hal (inkább mi habozzunk, mint az a hal), és egy lecsós csirkemáj között, úgyhogy végül a csevapot választjuk. De csak azért mert a délelőttünket egy félig szerb barátunkkal töltöttük. (Aki most megkérdi, hogy miért nem dűl el egy félig szerb az ólban, annak mars ki!)
És akkor csoda történik. Kisebbfajta csoda – de az is nagy dolog. A csoda kicsi, a levesestál elég nagy. És olyan, de olyan finom zöldségkrémleves lakozik benne, hogy csak na. Pikáns, kicsit talán mentás ízű, remekbeszabott darab. Csak csettintenénk, ha nem lenne a kezünk tele kanállal.
Igen, ez a zöltségkrémleves bearanyozza a napunkat. Ezt emlegetni fogjuk, valahogy úgy, hogy a mi Draculánk az igen – az egy vega vempájör lehetett, mert ez valóban olyan igazian nagyszerű volt. (Vagy nagyszerűen igazi – as you like.)
Utána ár  nem majdnem teljesen mindegy, milyen a csevap?
De. Mert se nem jó, se nem rossz, olyan menüs – de mi most már itt mindent megbocsátunk.
És ígérjük ennek a vámpírlaknak, hogy visszatérünk még ide.
Akkor is, ha nem kaptunk pl egy pohár vizet, ami pedig már sokfele tartozéka a menünek. Akkor is, ha sose érkezett meg az a savanyú, amit kértünk. Ugyan már, mindez kötözködés egy olyan helyen, ahol így értenek a zöldségelvesek nyelvén.

Dracula Budapest, V. Széchenyi utca 14.




2015. január 14., szerda

Főzelékbár - az ötödik kerületi ingatlanban

A Főzelékbár névre hallgató intézmény - már bocsánat - úgy fest, mintha egy ötödik kerületi ingatlan panamából maradt volna itt. De miután mi is tudjuk, hogy az ötödik kerületben nincsen, és sose voltak ingatlan panamák, ezúton is elnézést kérünk mindenkitől, elsősorban a kerület volt polgármesterétől a Pasa parkból, aztán a Főzelékbár minden kedves dolgozójától, de legeslegfőbbképpen a zöldbab főzeléktől.
A mi kombinációnk, amit megjátszottunk
Szóval, a Főzelékbár. Itt, ezen az egyre inkább el turistásodó helyen amúgy ajándék egy ilyen proletár őszinteséggel működő intézmény. Önkiszolgáló, kicsit zavaros módon megszervezve. Mert sorba állsz a kajádért, azt ráteszik egy tálcára, majd a pénztárnál átveheted. N,a most ugye, többen adagolják a kosztot. Lehet izgulni,a kasszánál, a tiedet nyomják-e a kezedbe vagy sem . Mindez jó alkalmat teremt arra, hogy ismerkedjünk a környék iroda-világának szorgos népével.
Ami az ellátást illeti, nevének megfelelően minden alapfőzelék megtalálható a szortimentben. A sóska, a spenót, a tök, a zöldbab, a szárazbab, talán még a paradicsomos káposzta is. Az árak felettébb moderáltak. Történetünk főszereplője, a menü, mindösszesen hétszázkilencven forint. 
Ezért lehet választani egy levest. Ott jártunkkor francia-hagymaleves, sütőtök leves és az évszaknak kevéssé megfelelő hideg meggyleves ízei közül szemezgethettünk. Aztán ugye a főzelékek. És minden főzelékek lelke, a hangzásvilágában is a létező szocializmust idéző: feltét.
A feltét lehet úgymint rántott sajt, fasírt, zöldség fasírt, gomba, rántott karfiol vagy rántott csirkemáj. Igény szerint. Mondhatnánk, a menük egész arzenálja sorakozik fel előttünk teljes fegyverzetben. Mert a kombinációk száma igen nagy. Gondoljuk végig a hagymaleves babfőzelékkel gombával esetétől egészen a hagymaleves spenót fasírozott lehetőségig. Mindez matematikai lehetőség és kulturálisan inicializált választás.
Nos, mi a magunk csikágói gyomrával a francia hagymaleves, zöldbabfőzelék, rántott csirkemáj mellett tettük le a garast – illetve a hétszázkilencven forintot.
Majd szépen leültünk egy ablak melletti fotelba, egy fémből készült afféle kerti asztalhoz.
A leves nekünk, akik a kalocsai 37. forradalmi ezred kosztján is edződtünk könnyedén abszolválható volt. Sőt. A főzelék a nagyon finom, a csirkemáj pedig a maga módján a csirkemennyország része, kifejezetten ebédezők számára.
Összességében viszonylag gyorsan, kulturáltan lehet menűzni, nem beszélve a tisztes ár- érték viszonyról.
Más kérdés, mit szólt volna mindehhez állandó jellegű tettestársunk, gazellatestű Béta, aki a jóval kifinomultabb budai stíl kedvelője. De miután ő mindig kritikus – de építőn kritikus – véleményével nem befolyásolt minket, miután távol volt tőlünk, azt mondjuk, ide még visszatérünk.
És kombinálunk tovább.
(Budapest, 5, Nádor utca 14.)



2015. január 6., kedd

Ring ciklus

Szegény combot kivasalták, benne hallgat a sötétség
Úgy határoztunk Bertával, a vagonok és titkos ládák jó ismerőjével, hogy feltérképezzük a város - úgyis mint Budapest - menüs helyeit. Végülis időnk van, tejünk van, hát miért ne tegyük. Hátha más is haszonnal forgatja polgári kalandjaink kulináris leírásait.
Egy ilyen nagy akcióba persze nem lehet afféle gasztro-Hübele Balázs módjára belevágni, hanem csak óvatosan,  a lenini fokozatosság útján fontolva haladni.
Így jutottam el egészen az Andrássy útig,  közben persze kis kulináris társam lemorzsolódott valahol a Menza, a Mozsár és a sarki falafeles Bermuda háromszögében. De ne tessék érte nagyon aggódni, ha máshol nem, majd a Wichmanban alkalomadtán rálelünk.
Enteriőr spanyollal
Szóval, a Ring az Andrássyn. Van emlékünk róla, hogy egykoron itt ért minket a hajnal egy nagy tányér bableves és néhány léha leánypajtás biztató társaságában. De azóta sok lefolyóvíz lement a feketemosogatóban.
Új idők, új szele. Menü.  1140 forintért, ami vállalhatónak tűnik még a mai ínséges időben is.A berendezés proletár őszinteséggel köszönt ránk. Viszonylag szűk hely, posztmodern, közepesen kényelmetlen bútorok, de nincs nagy dráma. Mondjuk, fogast nem lelünk, ezért lehuppanunk egy jókora spanyol család kabátkupaca alá és onnan szemléljük tovább a világot.
A pincér hamar előttünk terem, háromféle menüvan, de esetünkben (fél kettő) már csak kettő, mert az egyik elfogyott.
Kérdi, innék-e valamit. Még jó, hogy innék. Mikor nem innék én? De most, határozott és jellemes nemet intek a fejemmel. Ezt megértőleg tudomásul veszi és egy pillantás múlva megjelenik egy pohár limonádéval, ajándékba. Nem nagy dolog, de én örülök neki.
Na és utána érkezik egy nagyszerű, pikáns lencseleves. A menük világában határozottan állíthatjuk, hogy jól megállja a helyét. mondjuk az újév napjai után vajon miért akarnék még lencsét enni - de nyilvén más meg nagyon akarna, mert nem nyomott be vagy három adagot a jó édes anyjánál. És mitagadás, ez is felettébb ízletes. miután komótosan elköltöttem, már érkezik is a vasalt csirkecomb, krumplipürével. Mint a fenti képen megtekinthető, elég normálisan agyusztálva. A püré krumpliból - tenéked magyarázzam? A comb rendben van, és túlzottan elhízni sem fogunk a zabálástól.
Pincérünk kedvesen érdeklődik, hogy miként ízlett (a leves az agyon bejött) és már ott is a számla. És mi újra szabadon.
Ennyi az egész.
Bátran ajánlható egy ebédre. Jó idő esetén terasz is lesz. és így tovább.
Most pedig keressük meg elveszett barátainkat, akik talán már a Wichmanban csillognak, vagy esetleg a közeli Zsivágóban teáznak, vodkáznak, uborkáznak.
És foylt. köv. Vigyázat, függőséget okozhat.




Aki eltalálja, képük mit ábrázol, az még nem teljesen itta el az eszét